Wass Albert     Hóvirág

Testvér!
Valamit szeretnék mondani Neked.
Ne hidd, hogy csúnya a világ s az emberek rosszak.
A világ szép s az emberek jók.
A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér.
Akár a pestis vagy a nátha.
S olyankor elcsúfítja a világot maga körül.
A világot?
A Te világodat.
De ne feledd el, hogy a Te világodon kívül van még egy másik világ és ez az igazi világ.
Gyökered,vagyis jellemed, adottságaid, érzéseid és az a sok láthatatlan holmi
amit magadban hurcolsz egy életen át, ebből az igazi világból ered,
és ahhoz a mesterséges másik világhoz, melyet magadnak csináltál, csak annyi köze van, mint a hóvirágnak az avarhoz, melyen átüti fejét midőn a földből előbúvik.
Ha felületesen megnézed, azt hiheted, hogy ez a penészszagú halott szőnyeg tartja a hóvirágot a hátán. Pedig nem így van.
Előfordul, hogy erdőtűz támad s az avar tüzet fog és elég.
Elég a hóvirág is vele, az igaz. De jövő tavasszal előbúvik megint. Miért?
Mert gyökere mélyebben volt, mint a halott avar, a földben volt, az igazi földben.
Így van ez veled is, testvér.
Gyökered nem ebből a világból való, amit magad köré ácsoltál,
és ha tűz támad s rád dőlnek a kontár tákolmány romjai:
Éned az ösztön gyökérszálainak nyomán visszamenekül az igazi világba, akár a hóvirág.
Mert nincsen különbség, közted s a hóvirágok között abban a világban.
 

Wass Albert: Előhang

Volt egyszer egy ember, az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének.
De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer meg ezer apró csillámló homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.
És jött az első szél: és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homokszemcséből, és a homokszemcséket köddel kötötte össze.

Szentgotthárd, 1926. november 14.

Wass Albert: Tenger az élet VI.

Sok ezer év óta hullámzik velünk, sok ezer év óta hullámzik velem.

Vízcseppek vagyunk, jelentéktelen, szürke kis parányok, mind, mindannyian. Néha fent vagyunk, néha lesüllyedünk.

Mindannyian keresünk mindig, keresünk egy másik vízcseppet a nagy, szörnyű óceánban.

Néha megtaláljuk. Összesimulunk egy pillanatra, aztán jön egy hullám és felkap, vagy leránt a mélybe, és mi keresünk, keresünk újra tovább.

Minden csepp egy másik kicsi cseppet, a mérhetetlen, szörnyű Óceánban.

Jaj, borzalmasan nagy ez az óceán és egy vízcsepp olyan parányi benne.

Sok ezer év óta keresem már őt, kis vízcsepptársamat, és alig lelem meg néha-néha... olyankor is egy pillanatra csak.

Voltam koldus, béna, nyomorék, hazám a templomajtó... ő talán királynő volt akkor és garast dobott reszkető kezembe...

Császár is voltam... büszke, nagy, hatalmas... ő talán rőzsét szedett valahol az erdőn, de éppen akkor nem vadásztam ott, mert dolgom volt, más... fontosabb, nagyobb... pedig akkor is csak azért éltem, hogy megkeressem őt.

Néha belenézek valakinek a szemébe... aztán tovább megyek. Nem ő volt, ez sem ő volt.

Néha belecsókolok valakinek a piros szájába... aztán idegenül néz össze a szemünk... ezt a vízcseppet sem én kerestem. Valaki más.

Néha összesimulunk, amikor sír a tangó... kilessük egymás szíve dobogását... aztán fáradtan lehull a kezünk. Tovább.

Egymás lelkébe belenézünk... csókos éjjelek virágcsodáival teleszórjuk egymást... aztán búcsút intünk és mosolygunk hozzá... és keresünk, keresünk mindnyájan, mindig, míg világ a világ.

Lehet, hogy megtalálom ebben a lázas, furcsa életemben, amit ma élek. Lehet, hogy nem.

Űz, hajt a vágy, hogy a szemébe nézzek, mert régi magamat látom meg benne, páfrányos erdők örökzöld csendjének meseóriását.

Hogy megszorítsam a kezét és a lelkébe csókot leheljek, szebbet, szentebbet, mint amilyent valaha asszonyszájra adtam.

Aztán jöhet ismét a hullám, leránthat a mélybe vagy sugárszálon az égig emelhet... valaki utánam csodálkozik...

Aztán lehetek harmatcsepp márciusi ágon, lehetek százöles tengermélybe zárva:

Mindörökre őt fogom keresni és ő engem fog keresni mindörökre.

- Idefigyelj – mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?!
Elmondtam neki szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel.
- Idefigyelj – mondta. – Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat, meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk is! Érted?
- Értem – hebegtem megrendülve.
- Dehogyis érted – csapott le reám a szava -, de elmagyarázom úgy, hogy megértsed. Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb. De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét, ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát. Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted?
Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszek – akkor már ott vagyok öt perccel azelőtt, még ha vénasszonyok esnek is az égből, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet és unokáimat is. Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha.
- A megbízható embert még ellensége is tiszteli – mondta volt nagyapám -, mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni. A többi szemét, amit elfú a szél…”

Minden vágyadnak eleget tenni: ez az emberi élet legnagyobb művészete. Akinek sikerül, az boldog. Ehhez azonban fontos, hogy kevés vágyad legyen.

A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm. Minden gyökérnek az a célja, hogy virágot hozzon. Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére. Csak olyan növényt enged meghonosulni benne, melynek virágai szépek és illatosak. Vagy melyek kellemes ízű gyümölcsöket teremnek. Dudvát, gyomot nem tűr meg maga körül. Olyan növények gyökerét sem ülteti el, melyek fejlődéséhez a kert fekvése és éghajlata nem alkalmas. Melyeknek kivirágzásához esélye nem lehet.

Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy.

Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.