Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,

 

Féltem azt a csókot, amit titkon adtál,

Emlék az a pillanat, amikor lehetett volna minden,

De kinevetted a szót, eldobtad a kincset,

Előttem egy kép, amit nekem adtál,

Mely mutatja az árnyakat, mennyit hibáztál,

Valahová messze nézel, ahol eltűnik a nap,

Ahol hiába keresem gyógyító sugarad.

Nézed a semmit, ami hús vér gyönyör, ami a lét,

Megőrzöm emlékként, hogy lehetett volna egész,

Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,

Féltem azt a csókot, amit titkon adtál.

Jó itthon a sötétben, a csendben ülni,

De lelkünk lezárt ládájában elveszik az élet,

Bor is kerül majd elő, néhány korty bánat,

Mely rátenyerel a lelkemre és bebújik velem az ágyba.

Azt a keveset, amit kaphattál, vaspántok vigyázzák,

De a tengerek mélyéről egyszer kihalásszák,

Kérdik, majd a túlélők: - Mi volt ide bezárva?

Nem tudod te sem, én sem, az egész csupán látszat.

Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál.

Féltem azt a csókot, amit titkon adtál.

A bátorságra egyedül csak a hitem vigyázhat,

De szakadt ruhában is ragyoghat királylánya.

Lehet, csak egy pillanat volt, mely megszülte a vágyat,

Mikor szemedbe nézek, mezítelenül látlak,

A homokba írtam bután, legtöbb versemet,

De elmosta a tenger, elveszett mindenem.

A homokba rajzoltam elképzelt tested,

De amit nem vehet el a tenger, az a tekinteted.

Nem voltál soha velem, mégis mellettem álltál,

Apám temetésén, egy csókot titkon adtál.

Jönnek zord idők, meg leszünk feszítve,

Tavaszok jönnek, nyarak, sima fáradt ősz, elrepül minden,

De a szívek válaszait nem mossa el a tenger,

Ülünk majd kopott csónakunkban, csendesen evezve,

Mekkora volt a vihar! –emlékezünk nevetve.

Lesz egy csendes téli este, mikor könnycsepp indul arcodon,

Minden kérdésre, amit nem tettél fel, ez lesz a válaszom.

 

 

Lányi Sarolta -  A reménytelenség fokán    

Nagyon szeretni volna jó ma
Beleülni a szerelembe:
A felvirágozott hajóba.

Evezni szépen messze, messze
Szelíd örömhullámokon
S a szívem szikrás vágy epessze.

Hullám hűsítse homlokom
S talán ki kéne kötni este
Távol lilázó partokon.

Téged szeretni volna jó...
De nem te vársz a messzi parton,
De nincs remény, de nincs hajó.

 

 

 

 

Egy csokor virág...

Barátságunk jeléül csokrot hoztam néked.
Gyűjtöttem mezőn, színes dombok felett,
S ím kész ajándékra a virágcsokor.
Kérlek, bármerre is sodor az élet,
Ajándékom vidd magaddal,
Akár gyalog jársz, akár víg fogattal.

Csokrodban első virágszál a szeretet,
Azért oly fontos, mert Istentől ered.
Emberi sorsok összeötvözője.
Ha elveken nyugszik, nem múlandó,
Neked is ilyen szeretet a jó.

Türelem a második virágszál,
Hogy ne sírj, ne zúgolódj, ne kiáltsál,
Bármi is menjen végbe a szívedben.
Vigyázz, hogy a szó, a könny ki ne essen,
S vihar ne zúgjon el családod felett,
Így gazdagabb lesz benned a szeretet.

Csokrod harmadik virága a hűség,
Amit megkíván tőled a föld s az ég.
Hű légy Istenhez és szent elveihez,
Hű légy férjedhez és gyermekeidhez,
Idegen arc soha ne ejtsen tőrbe,
S szívetek legyen mindig összekötve.

A negyedik virágszál a kedvesség,
Az arcod, ha olyan, mint a derült ég,
Ha bosszúság fellege el nem fedi,
S a gyűlölet soha torzzá nem teszi,
Meghódítja még az ellenségedet is,
Otthonodban nem lesz ború és tövis.

Az ötödik virágszál a szorgalom.
Nem jelenti, hogy nagy legyen a forgalom
A házban és minden csak terád várjon,
Míg az idegek összetörnek fájón.
A szorgalom az, ha végzed a munkád,
Mint csillag az útját, lassan, de folyvást.

Virágcsokromat átnyújtom neked,
S kívánom, a jó Isten legyen veled!
Illatozz otthon, vagy a zord idegenben
Mindig derülten, mindig kedvesebben,
Míg eljön Urunk, s bú válik örömre
S virágcsokrába beköt majd örökre...

(Ismeretlen)

 

 

 

Győztél, megnyerted a legnagyobb harcot,

Kifejlődött tested, csudaszép lett arcod.

Kilenc hónap várakozás, mindennek van ára,

Mutasd meg magad, gyere a világra.

Elindulsz egy alagúton, vakító fény hívogat,

Magad körül nem látsz mást, csak hatalmas arcokat.

Mosolyognak, Téged vártak hosszú idő óta,

Sírásod számukra isteni nóta.

Hideg van, megszoktad a burkolt világot,

nem ismerted máig az igazi valóságot.

Megszakad hirtelen az összetartó kötél,

nem visz vissza senki, ide születtél.

Újra vizet érzel, megdörzsöl egy néni,

Furcsán érzed magad, elkezdesz félni.

Lefektetnek valakire, ez most már tabu.

Mi történik velem? Tudom már, ez Anyu!

 

 

VÁCI MIHÁLY: MINTHA

 

 

Ez a folyó itt mintha folyna,

az éj is mintha éjjel volna;

- az ember mintha olyan volna,

milyennek lenni lenne dolga.

 

 

 

Mintha élet lenne az élet,

éltetne is , míg csak leéled,

s mintha elég is lenne néked

mindaz, mivel végül beéred.

 

 

 

Én is mintha önmagam lennék,

sugárzik bennem néhány emlék,

pedig más vagyok régesten rég,

nem az mi voltam, s mi lehetnék.

 

 

 

És te is mintha csak te lennél,

mikor nevetsz , mintha nevetnél,

s mert felderengsz még, hogyha fény ér,

éppen olyan vagy, mintha élnél.

 

 

 

Minden dolog teszi a dolgát,

az érdem elnyeri a zsoldját,

a szó olyan, ahogy kimondják,

Mi a bajod? Tudod? Na szólj hát!

 

 

 

A szeretet mintha szeretne,

a szerelem mintha lehetne,

a hit mintha még hitegetne,

s mintha hinni lehetne benne.

 

 

 

Minden dolog épp olyan mintha

öntökélyére lenne minta;

tökéletes hinta a hinta,

a kulcs az ajtókat kinyitja.

 

 

 

Ami van mintha tényleg lenne,

a teremtés mintha teremne,

a lét mintha tényleg létezne,

a rend is mintha rendbe lenne.

 

 

Ablakomban, szürke esten,
Üldögélek, semmi kedvem,
Munka nélkül, tétlenül
Sok, sok percem elrepül.

Porbelepte, satnya ágra,
Szirmasíró, bús virágra
Nézek némán, hidegen,
Árva sorsuk mit nekem!

Lelkem üres, puszta, fásult,
És a perc mindegyre száguld,
Míg egy sápadt alkonyon
Itt kell hagyni ablakom...

S a halál szól irgalommal:
"Ne vesződj már szívbajoddal,
Jégkezemmel szeliden
Megsimítom, s elpihen."

Akkor vadul felsikoltok:
Nem akarok lenni boldog,
Élni, élni, akarok!
Miért? balga bús titok!